Még soha ennyire nem voltam biztos a győzelemben, mint ma a Videoton ellen, idegenben. Ez tűnhet őrültségnek, hiszen mégis csak utolsóként mentünk a bajnokhoz - de higgyétek el: minden sugallat, isteni jel, a vonaton hallgatott számok, minden azt mondta, hogy ma. Még amikor korábban (régen!) mondjuk listavezetőként valami szirszar Siófokot fogadtunk otthon, akkor se voltam annyira biztos a győzelemben, mint ma délután. És kikaptunk. És jöjjön, aminek jönnie kell.
Nyilván lesznek győzelmek, az is lehet, hogy azoknak a barátaimnak lesz igaza (mindenféle drukkerek), hogy nem-nem, mi nem eshetünk ki, ez is lehet, az is lehet, bármi lehet, de innentől kezdve én nem számolgatok, mert semmi értelme. Innentől kezdve kilencven perceket látok, és örülök, ha vezetünk egy szép támadást, rúgunk egy gólt, esetleg győzünk is.
Ugyanúgy megpróbálok mindent megtenni, hogy minél több meccsen ott legyek, és hogyne, anyázok egy-egy rossz kiugratásnál vagy labdaátvételnél - de en bloc a csapatot sose fogom szidni, és nem beszélek holmi kiesésről, mert a bajnoki cím óta és az elmúlt tíz évben hozzászoktam, hogy kellőképpen nagy legyen a pofám, és lesajnáljak kecskeméteket meg honvédokat - de azért az a helyzet, hogy szerintem minden tisztességes magyar férfiembernek át kell élnie egyszer egy kiesést, és sose voltunk ennél közelebb ehhez, a mi generációnk ezt még nem élte át, és bizony lehet, hogy most jött el a mi időnk. Sokszor fogjuk hallani az idegen lelátókon, hogy enbééé-kettőőő-nyugaticsopóóórt - de sebaj, mert az elmúlt tíz évben mi pont ezt üvöltöztük másoknak, akiknek eközben megszakadt a szívük.
Erről viszont nem beszélünk. Mert kilencven perceket látok és jó vagy rossz megoldásokat, és bizony győzelmeket, amiket ugyanúgy kötelességünk komolyan és természetesnek venni, mint azt, hogy kikapunk. Mindenesetre legyünk biztosak abban, hogy a pályán lévő tizenegy (+3) játékos egyáltalán nem akar kikapni, és tényleg mindent megtesz azért, hogy nekünk örömöt okozzanak.
Hát akkor rajtunk se múljon, legyünk velük az utolsó sípszóig.